Az éjjel le akartam fényképezni a szentjánosbogarakat a Dunaparton, mert ők jöttek a történetembe a szitakötők után. De mindig kialudtak a pontszerű zizegő-bizsergő fények a nedves fűben, mire közel értem. Vagy rájuk lépett a kutya, ahogy ugrált körülöttem, hogy segítsen. Amikor rászóltam, akkor meg pont odaült,  hogy ne legyen útban.De Olvasó, nem is muszáj annyira látnod a szentjánosbogaraimat, elég, ha leírom neked,  hogy a szentjánosbogár a sötétségen vezet át. A saját sötétségünkön és másokén. Ott gyújt fényeket, ahol  magunktól vakon haladunk a világtalan éjszakában. Az eleven élet korlátai elszakadoznak. Életen kívülivé válik az élet. Szakadozik az adás. Műsoron kívüli műsorban vagy. Elvékonyodik a folytonosság korlátja. Símán ki lehet zuhanni ebből a világból, mint egy robogó vonatból. Vagy legalábbis az efféle foghíjaknál úgy érezheted

Csak ha befelé, a középpontod felé figyelsz, az tarthat meg a pályán, míg újra visszaérsz a biztonságos keretek közé.

 Ez a szakadozottság olyan ősi élmény, hogy a Bibliában is benne van.

Jézusnak, akit az Isten fiaként és az Ember fiaként is meghatároz a szöveg, végig kell mennie az úton a keresztjével a Golgotáig. Ott meg kell halnia, és majd egy barlangban fel kell támadnia ahhoz, hogy  az isteni mű, amely kiemeli az embert a félelemből, a bűnből és a zűrzavarból, beteljesedjen. Az Isten fia, akit megszégyenítettek, véresre ostoroztak, viszi a keresztjét, de elbotlik vele, és akkor a római katonák Cyrenei Simon nyakába rakják, hogy vigye át a szakadozottságon az Isten fia keresztjét.

Nem tudom, hogy Jeruzsálemben voltak-e szentjánosbogarak kétezer évvel ezelőtt. De ha voltak, ott világítottak a Koponyák hegyére vezető úton, ahol ha a tátongó semmi partján halad is, aki arra jár, de tudnia kell, hová és miért megy, különben eltéved, és ott marad a nagy tejfölös semmiben örökre. Vagy pedig futja, futja vég nélkül ugyanazokat a köröket.

Nem figyeltem jól egyszer sem, amikor jöttek a szentjánosbogarak. Sem a Mecsekben, sem Carmazanon, sem máshol.  A Pilisben sem.

Pedig  így van, ahogy mondom. Hosszú, tanulságos ciklusok végén jönnek,  amikor a történések már alaposan meggyúrták, megcsiszolták, meg is törték a körbe-körbe baktató vándort. Most, ha figyel, ha tudja, hova tart, kiszállhat ebből a körhintából.

De én sosem arra figyeltem, vagy nem eléggé figyeltem, hogy mi a kérdés. És így meglehet, gyerekes sóvárgásaim, elégedetlenkedéseim elfoglalták a válaszok helyét. Sokszor láttam már ilyet, hogy egy felnőttnek valamikor gyerekkorában eltört az élete. És hiába nőtt föl, és hiába csinált bármilyen felnőttes dolgot, valójában ott maradt sóvárogva, vádaskodva, sírdogálva a törésnél, és még évtizedek múlva is azt várta, hogy valaki majd odamegy, ahol valakit elveszített, vagy valamit nem kapott meg, és átöleli, és elégtételt ad.

Jobb elcsendesedni, lecsiszolódni,  senkire, semmire se várni, nem vesztegelni. Követni a zöldben játszó pici fényeket.

Most először nem a sérelemeim, nem a töréseim vezetnek, amikor válaszolok, hanem a belső örvényem. Az az érzés, hogy az életem egy beteljesedés felé halad, és hogy egy küszöbön túl egészen más valami lesz az élet, mint amilyen addig, amíg az ember nem képes ott bejutni.

A jószándékű tanácsadók azt mondják, egy régóta nem lakott házat úgy kell kitakarítani, hogy az ember először is kihord onnan mindent, amire nincsen szüksége. Lomot is, és jó holmit is, ha egyszer ezért vagy azért nem kell már.

Na, de itt volt a karantén. Azért is könyörögni kellett, hogy a kukámat kiürítsék, nem hogy lomtalanítsanak. Pedig érzem, milyen érzés lehet kisebb-nagyobb falakat ütni egy ilyen mozdíthatatlan kaotikus tér falába.

Így, hogy nem volt hova vinni a kihurcolt holmit, mert nagyobb rendetlenséget csináltam volna vele, mint ami már van, persze, hogy nem mozdult semmi.

De aztán teljesen váratlanul kiderült, hogy legalább az egérjárta tűzhelyet és a téli csőtörés idején szétfagyott hűtőszekrényt elviszik az udvarról. Nem ingyen, de nem is egy ökör áráért. Olyan valaki segít, aki sötétség is, meg szentjánosbogár is. Nekem szentjánosbogár, másoknak meg valami más. Mindenkinek a magáé. Mikor a hűtőt meg a tűzhelyet vitte, aztán mondta elvisz ő bármit, és bármennyi lomot. És azután, hogy ez a helyzet ilyen szépen kinyílt, éjjel lementünk a kutyával a Dunaparta,  megnézni,  világít-e még a szentjánosbogár. Mert hogyha végre átkelünk a laposszárnyú rovarkákkal a sötétségen, a saját fényünkbe érünk. Oda, ahol a félelemtől, a szorongástól, az ordítozástól, a gyerekkori pofonoktól már nem szűkül össze az agy, és nem torpan meg a lépés a küszöbnél, amelynél időtlen idők óta csak toporgunk, és bejutni mások nagy nevetségére nem tudunk. Még ezelőtt, vagy ezután vagy közben, a szentjánosbogár összeköt minket a Föld középpontjával, és vendégségbe visz a törpék népéhez, akik megmutatják és átadják nekünk a földből jövő gazdagságot, amely úgy látszik, hogy minket személy szerint megillet.

Ha törpékkel még ugyan nem is találkoztunk, de minden éjjel figyeljük a  kutyával a szentjánosbogarakat, mert üzenetféle szivárog fölfelé a föld mélyéből.Valami történni fog.

Másnap mintha koncentrikus körpályákon dobálnék el holmikat,  hogy tágítsam és tisztítsam a belső teremet, itthon felejtem a mobilomat, de csak a vonaton veszem észre. Az ülésen ott marad zöld melegíthető műanyagdobozban, kék  textilszatyorban az ebédem. Amikor eszembe jut, még visszafordulhatnék, de nem akarok elkésni a munkából. És ha jobban megkapirgálom: egyszerűen: nem akarok érte visszamenni. Főleg a kék szatyorért nem. Amikor napközben visszagondolok erre, az  üres kiflijeim mellől, az jön, hogy talán valaki másnak jobban kell az a húsos-tejszínes spagetti  a két almával, és ennek így kellett lenni. Hazafelé a munkahelyi hűtőben hagytam a kutya kajáját. De végül nem maradt éhen a szegény állat.

[

Azért mégis a kék szatyor volt a legjobb veszteség. Van ilyen, hogy megválni egy mutatós és hasznos tárgytól váratlan megkönnyebbülés. A csupa kék holmijaim idén. Kék ruha, kék szoknya, kék blúz, kék papucs, kék balerina és kék oxford, kék táska, kék körömlakk, kék olvasó szemüveg. Mindig jót hoz a kék. Ezüst, szürke és fekete, esetleg zöld társulhatnak hozzá. Munkahelyet, ösztöndíjat, megrendeléseket, sikereket, növekedéseket, reményt, társakat ad a hold, ha a színeit viselem. De nehéz is a kék, és a tajtékait időnként jobb kivetni az életemből.

Nincsen még vége az üzenetnek. Két asszony készül ide a házba. Egy fehér és aranyló ruhás Boldogasszony. És egy másik, egy távoli sík vidékről, amelyet a moldvai télben csak egy furgonból láttam, de annak a komor ősi istenanyának a papnői mégis integettek felém. Az a matróna üzent értem a szentjánosbogarakkal, és azt mondta: nem akar már komor és kiszámíthatatlan lenni, sem ítélkező, sem bosszúálló. Nem akar elvenni életeket. Sem állatét, sem emberét, nem akarja, hogy papnők szolgálják, akik inkább szerelemre és családra  vágynak. Meg akar fiatalodni, az emberek közt akar lenni, senkit se akar a pusztaság közepére elvitetni többé, hogy szolgálják. Inkább hozzám akar jönni ( meg biztos másokhoz is), mert azt hiszi, hogy  sokan lesznek ott vendégségben, eljönnek mesét hallgatni vagy felolvasni. Valami olyan rész ő belőlünk, nőkből, amire már senki nem emlékszik, mert az emberek vagy elfeledték, vagy szándékosan temették el, az ereje miatt, vagy olyan tulajdonságai miatt, amiktől megrémültek.  De most újra itt van. Megható, hogy elhiszi, hogy rendbe tudom tenni a házat, és hogy majd rendezek itt vendégségeket.