Az egér- és a molylepke korszak után jött a szitakötő. Egy terjedelmes focista- lila kendő került a szemem elé a váci turkálóban, rajta fehér szitakötők. Tudtam, hogy az enyém.

Majdnem tíz éve, hogy megláttam egy türkizkékre színezett prémet a másik váci turkálóban, ami már nincs meg. De az a prém és az is az enyém volt. Csak előbb egy down-kóros fiúnak le kellett tépnie rólam a kígyós sálat, hogy jobb belátásra térjek, és visszamenjek a rackasálért.

Mentem az utcán a vasút mentén a délutáni szürkületben, nagyon büszke voltam a  horgolt kígyósálamra. Szembejött a fiú, előre szegett fejjel, mint a rövidlátók általában. Kiskocsit húzott maga után. Szódásló szemüvege volt. Nagyon tetszettem neki, vagy inkább a sál, ahogy lengedezett, tekergőzött az arcom körül vakító zölden A kiskocsival beszorított a falhoz. Próbáltam menekülni, és ő meg ahogy érte nyúlt, letépte szegény kígyósál egyik szárnyát. Nagy dühösen kirántottam a kezéből a sáldarabot. Erre azt mondta éneklő, elnyújtott hangon:

• Köszönöm.

Hideg volt, fűjt a szél. Fájt a torkom.Visszamentem a turkálóba, megvolt még a rackasál. Nyolcszáz forintba került. Egy ezres volt nálam. Lógtam a vonaton, hazafelé, hogy megvehessem. Pár nap múlva az Andrássy úton ugyanilyet láttam egy kirakatban huszonkétezer forintért. Kellett nagyon az a racka, de nem csak divatból, hanem, hogy védje az örökké fájós torkomat, és megtanítson arra,  ha békesség van bennem, és ha igénytelenül, szolídan, a semmiből is meg tudok élni,  az sok mindentől megvéd.

Ha visszagondolok, mintha vég nélkül ugyanazt az intelmet kaptam volna évtizedeken. Csillapodjak már le, ne húzzam ki a gyufát, hagyjam a háborút, hagyjam a veszett kutya üzemmódot meg nyughatatlan körbe-körbe szaladgálást.Nem tudom megmondani, miért kellett ennyi idő, hogy végre felfogjam, és meg is akarjam tenni. Kellett egy állat, aki az én nyelvemen mondja el. Az én gyerekkori világomból való.

A szitakötös kendőt folyton elővettem a szekrényből, nézegetnem kellett  rajta a több száz tök egyforma fehér szitakötőt. Föllapoztam az álmoskönyvet, hogy mit jelent. Akkor már egy ideje láttam a belső mozimban a szitakötőt  fátylak, függönyök, homályos ablakok, füstök és ködök közt, ahogy  újra meg újra legyőzi a láthatatlanságot, és szárnyával invitál új meg új kalandok felé.

A szitakötőnek az a dolga, hogy átvezessen a magam teremtette illúziókon, és   bárorítson, áthangoljon, amikor változás jön. Azt írta valamelyik szimbólumtár, hogy elvezethet abba az álomba, ahol színről színre látom a valóságot. Csak kérni kell elalvás előtt.

Észrevettem, hogy beszélni kezdek a szitakötőről az ismerőseimnek. De nem unják, inkább nevetnek, és azt mondják rá, szeretik a szitakötőket.

Az esős hetek után az első napsütéses nap délutánján a kertben a málnabokrok és a ribizlibokrok közt élőben is megjelent a legszebb szitakötő, a türkizkékes-zöldes testű, fekete hálós szárnyú. Tudtam rögtön, hogy hozzám jött.

Addig maradt a kertben, nálam, amíg megkaptam az igazi munkát. Csörgött a telefon, megint egy régi kolléga hívott, megint munkaügyben, csak ez most már pont az a munka, ami nekem van szánva. Nem, amit kértem, hanem, amit kérnem kellett volna. Ez most az, amit nem érdemes kikerülni, akkor sem, ha tíz évig fogadkoztam, hogy ezt többet nem.  Hagyom, hogy történjen. Akármi lesz is, ez a legjobb forgatókönyv. Nem tudok jobb lenni, és szebb történetet írni magamnak. Innen kell folytatnom, ha egyszer életben maradtam.

Azóta, hogy elfogadtam ezt a munkát, új barátaim vannak a házban: hangyák népesítik be a konyhát.  A hangya közösség, a hangya módszeresség, rendszeresség, szerencse, anyagi haszon, és a hangya addig nem megy el, amíg teljesen bele nem állok az új életembe.

A hangya nem is ott szorgoskodik, a kredencen, ahol a sok kaja van, kenyér, zöldségek, hagymák, sajtok, csokik. A hangya nem mohó és törtető, mint az egér, hanem ott mászkál, az asztalon, a mosatlan tányérokon, ahol a leginkább égető a tennivaló. Nem kell őket leforráznom vagy megmérgeznem, semmit nem kell, csak írni meg elpakolni meg kitakarítani, belefogni az új életembe, abból értenek, és továbbállnak.

Rajtuk kívül a kuyta él most a házban, a pókok és néhány légy. A kertet csigák, poloskák és madarak lakják.  Cinke, feketerigó, mátyásmadár jön mindennap. Régebben rigófészek is volt, és reménykedem a fecskében is, hogy egyszer csak fészet rak a kocsibeállónál. A rozsdafarkú néha benéz a dolgozószoba ajtaján, hogy mit csinálok, mit kopogok itt folyton. Volt két fecske is, akik kecesen zuhanóban az ajtókeretig repültek. Beköszöntek a nyárral.

Régebben macska is járt erre.Egy Folti nevű gömbölyded fekete-fehér macska, Csizmás Kandúrszerű, olykor megült a téglakerítés tetején, onnan figyelte,  nálam is rendben van-e minden, ha már nincs saját macskám. Júniusban folyton esett az eső, a kertben megnőtt a gaz, és a derékig érő gyomok alatt egy új macska kurrogott. Zengett, vibrált, lüktetett, visszhangzott tőle tőle az egész kert. Fura kocka feje volt, nagy vörös plecsnivel a két füle között, és a teste is ösztövér,  csontos, szögletes. Azt hittem, kandúr, biztosan szerelmes, messziről jött kandúrkodni, hol a gazban, hol az előkertben lesekedni nálunk. De nem. A szomszéd új Pötyi nevezetű nősténymacskája volt, akit csak ritkán engedtek ki a házból.

Lesz már saját macskánk. Nem szeret egyedül a belga, én meg az egérinváziót nem szeretem. Nem tudom, egy macska mit vesz el a boszorkánykörből, vagy mit tesz hozzá, ha van abból a sötét kerítésből  még valami egyáltalán. Mert most már van itt ki-be járás, kerti mesemondás, rövidebb vendégség meg mindenféle.

Már másfél éve, hogy folyton el akartam bontani a boszorkánykört. Közben folyton meg akartam figyelni, és lemodellezni, hogyan működik, és hogyan múlik el. Mi lesz az, ami úgy igazán véget vet neki.

De most megfoghatatlannak látszik, mintha csak képzeltem volna, mintha csak valamelyest rossz kedvem lett volna, vagy zavart volna a hideg, de már elmúlt mindez. És nagyon messze vannak tőlem azok a napok, amikor üzentek a mindenféle szerelők, hogy nem hajlandók bejönni a házba. Meg amikor a barátnőm nem talált ide. Azt mondta, már amikor elindult, akkor valami nagyon rosszat érzett, és utána eltévedt.

Nem tudom, mi változott meg, és mit tehettem ezért. Sok mindent tettem, de ki tudja, mi számíthatott abból a sok mindenből.

Az például igaz, hogy élt ebben a házban régen egy bácsi, és egy nap, amikor már nagyon elkeseredtem,  és rájöttem, hogy nem tűnt el innen egészen, azt mondtam neki, meg kell értenie, hogy ő már nem él, és nem lehet az övé a ház. Hanem most az enyém. De szeretném rendbe tenni, elhívni a barátaimat, és mit szól hozzá.

Az is igaz, hogy beszélni kezdtem a házhoz, és már nem akartam erőnek erejével akartam valamilyenné tenni, és már nem azon gondolkoztam, méltó-e hozzám. Hanem elmondtam neki, hogy gyerekkoromban egy hasonló házban éltem,  és most hogyan szeretnék itt élni, és ő is mutassa meg, mit szeretne. Bármit mondhat. Azt is, hogy fáradt, és bontsam le, vagy hogy menjek el innen. Azt is, hogy mitől tud jól kiszellőzni, vagy hogy szeretne-e embereket a falak közé.

A vendégség. A vendégséget szeretik a falak, a kert, és azok is, akik valamikor itt éltek. Szeretik a rózsákat a kertben. Pont egy Erzsi néni volt, aki itt rózsákat ültetett, mint Szent Erzsébet, akinek 20 méterre innen szobra áll egy kis téren.  Szeretik a szorgos munkát is a régi tulajdonosok és a falak.

 Ott írok már 18 éve, ahol valamikor istálló volt és műhely, sok szerszámmal, és ahol kukoricát morzsoltak, ládát szögeltek, satuba fogott alkatrészekkel ügyeskedtek, és ahol etették az állatokat. Ezért vettem meg a házat, mert éreztem, hogy itt mindig  tudok majd írni. Ugyanolyan egyszerűen, ahogy régen a parasztok dolgoztak a ház körül.