Hol szabotázs van, ott szabotázs van.

Ott szügyig ér a csalán, kirámolatlan a sok doboz, a fiók. Az edény mosatlan, porlik a fal, táncikál a kutyaszőr, ahogy a huzat ide-oda hajtja a szobában. Áll az egész projekt, mint a lakodalmas fasz.

Egér az pont nincsen. De valamelyik este a konyhában a mosogató fölötti neon fényében az evőeszköztartó bádog fölött átcikázott valami szürke, és némi zajjal átbukott az elmosogathatatlan mélységű henger peremén. Belenéztem, nem volt benne semmi. Később a molylepke visszatért a neonfény miatt, és képen törült az egérszürke szárnyával.

Csak ez a riadalom maradt meg bennem és a büszkén masírozó téli egérhadosztályok után a fürdőszoba falba vájt polcain egy kis cincogás, amely.  testetlenül imbolyog ide-oda. A víz, ha engedem a csapot, néha felerősíti az efféle hangokat. Energialenyomat. Tudod, Olvasó, ami az emberekből meg a háziállatokból ott marad, ahol éltek, haltak, grasszáltak, suttogtak. Vagy visítoztak, mint az újévi malac. Ahol régen strand volt, ott is szoktam ilyet hallani. Egyszer meg egy istálló állati lenyomatait rámoltam ki, mielőtt lebontották a megrogyott falakat. A megvakult bányaló meg a reumás tehén kikívánkozott a kristályos rétre, de a kakas, akinek a vérétől még mindig zöld volt az istálló döngölt földje, semmit nem kért, és sehova nem akart menni. Azt mondta, ő egyenesen az égbe távozott, amikor elnyisszantották a torkát, és nem neheztel senkire semmiért.

Egyszer egy kínhalált halt történelmi családnak emelt emlékkereszt alatt álltam ugyanígy. Ők is azt mondták, amit a kakas, hogy elmentek rég a kristályos mezőkbe, nincs miért sajnálni őket. Inkább én vagyok sajnálatra méltó, a törpe utód, aki nem értem a lényeget.

 Ez biztos is. Egy nagyívű, világraszóló kínhalálnál, egy család kiirtásánál, amely soha nem marad ki a történelemkönyvekből, mennyivel nevetségesebb az önszabotázs. Hogy nem bírok magammal. És magamnál nem jutok tovább.

A szabotázs nem a fejemben van. Nem az elmém sztrájkol, és nem is a nyüszítős kis egóm, akinek mindig minden fáj, még az is, ami meg sem történt.

A testemben van, de nem hús, nem vér, nem nyirok, nem sejt, hanem egy varázslatos, megfoghatatlan lény. A medvém. Der Medve. Vagy Die inkább.  Tekintve, hogy a medvét női minőségnek tartják a természeti népek.

Mert a medve egy szimbolikus állat, aki benne lakik egynémely emberben. A Szibériában élő hantik szerint a medve olyan, hogy tapodtat sem mozdul, amíg valami hiányzik a kirakósból a következő lépéséhez. A medve összeköti a szinteket ásványi szinttől növényi-állati és emberi szinten át egészen az isteni szintig. És amikor valami nincs kész, és valami nincs még összekötve, akkor nem moccan a mackó.

Nevetséges ez a dermedt üzemmód a mai világban, amikor mindenki parancsszóra ugrabugrál ész nélkül, mint a rabszolgák, és még marhaságokat is megtesz nagy komoly pofával.  Mintha más dolguk nem is lenne ebben az életben. Nekem lenne mit csinálnom, szét sem merek nézni, hogy mi minden, mégis itt toporgok a medvémmel.

A fénytelen hideg esős tavaszi hetek például azzal teltek, hogy föl sem keltem az ágyból, csak enni meg fürdeni. Napi hat filmet néztem meg átlagban. Főleg Agatha Christie krimiket, és azon belül is főleg  Poirot-okat.  Sose becsültem sokra a bűnűgyi filmeket, de most mégis ezeket a filmeket faltam. Ködös, nehezen körvonalazható, de  mohón vágyott bizonyosság és harmónia felé terelt a belga öregúr.

Miért olyan fontos nekem, hogy egy olyan fickó, mint  Poirot, egy nyájas úriember, aki szándékosan senkit nem bántana meg, mégis kinyomozza, ki a gyilkos, és az elkövetőnek mindig az arcába is mondja az igazságot.

Akárhány Poirot-epizódot találtam, semennyi nem volt elég, és volt, hogy  rám virradt, de megnéztem még egyet. Közben szanaszét szaladt a ház, és bár tettem erőfeszítéseket, a karantén keresztülhúzta a számításaimat, és mégsem lett munkám, megélhetésem.

Nem tudtam, mi lesz ebből így. Teljes ellehetetetlenedés? Éhenhalás? Ha eszembe jutott mindez, sürgősen újabb filmet kellett néznem. Feküdtem az ágyban, fürdőköpenyben, mint egy kivénhedt lomha állat, akinek már annyi. Tényleg, ez az egy örömöm maradt, hogy a mobilomat a két kezembe fogva, mintha imádkoznék, néztem a paplan alól, ahogy Poirot tapintatos, Poirot jókat eszik, Poirot kinyomozza, és Poirot, ha valami látszólagos semmiséggel keresi meg egy hölgy, akkor sem mond nemet.  Az igaz, hogy minden semmiség mögött gyilkosság van. Halott, elkövető, és halálbüntetés, de akkor is, vagy annál inkább! Olyan nagyszerű volt ez, feküdni, és Poirot-t bámulni meg olykor más filmet is megnézni,  hogy arra jutottam, mi lenne, ha nekem ezért fizetne  valaki.

Nem telt bele két nap, egy régi kolléga felhívott, hogy lenne-e kedvem filmkritikákat írni. Azóta nem nézek, csak napi két-három filmet, mert pénzért filmet nézni, az ugye egészen más.

Amikor ez a munka meglett, és már az első cikk is megjelent, egyszerre meglangyosott, megfolyósodott, olvadni kezdett a boszorkánykör magától. Oszlott, olvadt, világosodott, de aztán mégiscsak lelassult a folyamat ott, amikor a fűnyírót egy hónapig nem tudtam befocizni a szerelőhöz. Most jó a fűnyíró, de Medve Medárd éppen befigyel: minden áldott nap esik az eső. És így múlik el a június. Meg úgy, hogy írok, írok, írok megint. Meg úgy, hogy keresem magamban az otthont, amit megteremthetnék már végre. Kimondom, hogy otthon. Látok egy házat belülről.Tök üres. Elindulok benne szobáról szobára, de egy fekete felhőben ott áll az apám, és nem jutok tovább, és habár fedél van a fejem felett, de mégsincs hova mennem.

Nem volt mit szeretnem azokon a szobákon, konyhákon, fürdőszobákon és pottyantós budikon, amiket otthonnak nevezhettem gyerekkoromban. Ahova úgy engedtek be a felnőttek, hogy volt szobám, ágyam, valami helyem. Legalább egy sarok a könyveimnek.

Ahova haza mentem, ott az emberek ordítottak egymással, és a falba verték egymás fejét, vagy pedig harminc éven át nem szóltak egymáshoz, és a nehezteléshez és a bánathoz képest csak megtűrt valaki lehettem.

Ahol meg valaki boldog volt végre, ahol rend és tisztaság volt, és könnyű illatok a levegőben, oda csak vendégnek mehettem, mint aki nem tartozik ahhoz a világhoz. Még egy sarkom sem volt, nemhogy polcom, ágyam.

Most meg itt ez a ház. Egyszer már, majdnem húsz éve, be tudtam lakni. Még egy építész is megdicsért, hogy milyen jól kitaláltam a kaput és a homlokzatot, pedig nem is minden készült el.

 Karácsony volt, egyedül cigiztem a konyhában, ment a Magnificat, kint esett a hó. Készen volt a ház. Meleg volt minden helyiségben. Rózsás abrosz, csipkés függönyök, fahéj illat, meg a falak friss mészszaga, és a frissen festett szobák tompa morajlása. Munkám is volt, azt is szerettem. A jó fizetést is szerettem. Már csak írni meg élni kellett volna. De pár év múltán szétvertem az egészet. Azt is a Medvém csinálta. Mert nem csak toporogni tud ám! Hanem szétverni bármit, ami csak félig az, ami. Egy program, amit követ. Tudom, hogy nincs menekvés. Meggyógyul az életem egészen, ha belepusztulok is. Addig járjuk ezt a toporgósat a Medve meg én.