2020. 11. 01.
A boszorkánykör szakszerű elbontása
Takarítónapló14/temetős
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
A boszorkánykör szakszerű elbontása

Kismacskasír a bodzafa alatt. A régiek azt mondták, attól tiéd a föld, hogy a halottaid benne nyugszanak. Eltemettem a kiscicámat a bodzafa alá, ahol szeretett játszani. Beleegyeztem, hogy az állatorvos elaltassa, mert elviselhetetlen fájdalmai voltak.  Beleugrott egy félkád forró vízbe a fürdőszobában, amíg felkaptam a fürdőköpenyemet a hálóban. Úgy tudtam, macska nem is megy vízbe egyáltalán, és az állatokat az ösztöneik megóvják attól, hogy megégessék magukat.  De úgy látszik, nem tudok eleget az állatokról, ahhoz, hogy megvédjem azt, aki szeret, és bízik bennem. Lehet, hogy változtak a házi kedvencek attól, hogy az emberek egészen közel engedik őket. Így már másképp kell rájuk figyelni. Magunktól is meg kell mentenünk szegényeket. Mert bennük elmosódott a határ. A kutyák állítólag nem is kutyának, hanem embernek, nagyjából gyereknek hiszik magukat. És felveszik az ember szokásait, ahogy a kismacska is néha kinyújtózva aludt mellettem, mintha ő is ember lenne.

Freki

Tíz éve, amikor a második élettársam is meghalt, egy kanadai barátom azt írta nekem, hogy több férfit már ne mentsek meg. Lehet, hogy nem is írta, hanem skype-oltunk, mert hallani vélem a mondat végén a jellegzetes fejhangú nevetését. Én is nevettem, amikor ezt mondta, nem azért, mert előtte nem sírtam eleget, hanem azért, mert a férfimentésért cserébe nem asszonyéletet kaptam, hanem csak időhúzást. Az utolsó közös napjaink egyikén megértettem, hogy a megmentett férfi soha nem fogadott el úgy, olyan nőnek, amilyen vagyok.  Nem szeretett meg.  Egészen másféle nők tudták megmozgatni.  De most, hogy ez történt Frekivel, a kiscicával, másképp értem, amit a cimborám mondott. És nem is nevetek.

Aznap, amikor a kismacska leforrázta magát, ültem a vonaton, a ködöt pipáló hegyet akartam lefényképezni a telefonnal a kanyarban, de sehogy nem jelent meg a képen. Helyette egy közlekedési tábla látszik, amelyen egy gyalogos figura az ellenkező irányba rohan, mint amerre száguld velem a zónázó.

vonat

Ugyanez történt a törött szárnyú kisvarjúval, akit a kolozsvári parkból hazavittünk a férjemmel. Ült az ölemben a madár az öreg opel anyósülésén, és egy szavak nélküli nyelven, amelyet minden állat ismer, azt mondta nekem, hogy beteg és gyenge. Én hatalmas erőkkel száguldok az utamon, ő pedig le fog maradni tőlem. Aznap éjjel meghalt a konyhában a paplan redői között, ahol megágyaztunk neki. Pedig este még mohón ette a főtt csirkehúst, igaz, sok vizet ivott a láza miatt. De fiatal volt még, azt hittük, erőre kap.

Már amikor megláttam a törött szárnyú kisvarjút a járda szélén, tudtam, hogy valami, ami fontos nekem, nem fog sikerülni. Éppen a Bulgakov Kávéházba mentünk, azt hittem, bemutatkozom, hogy ki vagyok, hiszen ugyanazokban a lapokban, publikálok, mint az itteni írók, költők, szerkesztők, és rögtön lesz munkám, jövőm az új városomban.  De valami ott addigra megváltozott. Túl későn jöttem, vagy túl korán, ahogy vesszük. A jel azonban nem csak erre vonatkozott. A férjemmel sem lett közös jövőnk.  Kiesett és elveszett a szív alakú hatalmas rubintkő az eljegyzési gyűrűmből. Már előtte eltörött a platinagyűrű belül, csak nem tudtuk. Emlékszem az ékszerész pillantására, aki észrevette. És arra is emlékszem, hogy szerettem a gyűrűt, de évek alatt sem találtam olyan színű körömlakkot, amivel ízlésesen nézett volna ki. Megkönnyebbültem, amikor elveszett a kő, és többé nem kellett hozzá igazodnom. A férjemet pedig lassan, alig észrevehetően beszippantotta a múltja, az a múlt, amelyben szeretett élni, engem pedig kivetett magából az a jelen, amelyben ő sem találta a helyét.

A varjú ott van eltemetve a dombon, a ház fölött, ahol éltünk, de ezt rajtam kívül nem tudja senki. És nem is fontos senkinek. Nem az a föld kell, nem a domb, és nem a ház, hanem csak az, ami volt a férjemmel közöttünk.

tájkép

Visszajöttem ebbe a másik házba, az itteni országba, ahol vidám napokat éltünk, és azt terveztük, hogy félig itt lakunk majd. Otthonról járunk majd haza.  Ezt ő mondogatta így nagy büszkén.

Mégis egyedül jöttem vissza, és hiába hittem, hogy vége szakadt a folytonos temetéseknek. Tavaly Pipi kutyám Halottak napja táján sétáltatás közben elbújt meghalni.  A Sólyom-szigetnél vetette ki a víz a homokos partra. A legjobban attól féltem, hogy gyengének és kiszolgáltatottnak látom majd, mert nem tudtam megvédeni. De a szemében bátorság és eltökéltség volt. Ő döntött így, hogy beleugrik a nagy örvénybe. Nem én engedtem el a mancsát.

pipi

Utólag emlékszem már, el is búcsúzott tőlem. Előtte még Carmenre hagyott, a másik kutyára.  A belgára. Visszagondolva sem pontosan tudom, minek jött el akkor az ideje. Mennyivel volt esedékesebb akkor,mint előtte vagy utána bármikor, hogy Pipi, akit úgy tartottam számon, mint az egyetlen lényt, akinek én vagyok a legfontosabb, elmenjen azzal a tudattal, hogy már elvégezte a feladatát mellettem. Vagy hogy bármi is lezárult közöttünk. És már nem leszek magányos vagy kiszolgáltatott, vagy félrelökött barát, vagy félrelökött pályatárs, vagy nem leszek már önmagam ellensége? Nem tudom, mi az, ami akkor elvégeztetett. Belefáradt a depressziómba, és kész? Halványan emlékszem csak, hogy talán valamit mégis lezártam, hogy az már nem leszek többet, és mintha tudtam volna, még a halála előtti napokban hogy a kutya ahhoz a valakihez jött tizenhárom éve, aki én akkor már csak voltam.

Lehet, hogy valami egészen más történik velem valójában, mint amit észreveszek belőle. Van egy sokkal boldogítóbb forgatókönyv, ami szerint zajlanak a dolgok, csak nem sejtelmem sincs róla? Vagy egy sokkal kiábrándítóbb, és abban én vagyok az átvert naíva?

Még csak most, két évvel a férjem halála után érzem azt, hogy Carment, a férjem kutyáját már nem a közös gyász miatt tartom magam mellett, hanem, mert a gröni a kőkemény szövetségesem, aki még hosszan elkísér.

carmen

A kismacskával csak pár közös hónapunk volt. Pedig úgy képzeltem el a decembert, hogy egyenletes meleg a házban, kutya-macska ajtó, kutya-macska pléd, fahéjillat, dorombolás, összebújás, közös filmnézés zord hózáporos délutánokon.

Azt mondta a férjem barátja, nekem a halálból kell tanulnom. Valaki más meg, hogy én ezt vállaltam, hogy elkísérem, aki menni akar. Ha a fotóra gondolok, amelyen száguld velem a vonat, és valaki a táblán meg éppen a másik irányba fut, mint aki ki akar szállni a verkliből, akkor… érted, olvasó, mire akarok kilyukadni?

 Lehet, hogy piszkosul nem tudom, hol a határ. Hol van az, hogy valakit hagyni kell, mert nem lehet és nem is kell megmenteni. Vagy az van inkább, hogy még mindig érdekesebb az a férfi, aki az élete végén van, és a halál felé imbolyog, mint az, aki az igazi életet el sem akarja kezdeni?

Van valami a fausti dolgokkal is. Amikor az ember nagy erőkkel hajt valamit, és elmarad mellette, aki szereti, de gyenge, érzékeny, finom, sebezhető, védtelen, és hajtja széles ösvényen semmi. Nem akarok úgy száguldani, hogy kiessen a szívem, de toporogni, üresben járni, soha semmire nem jutni sem.

Móki2

Bocsáss meg olvasó, ha untatlak netán, vagy megrémisztelek. Meglehet, jó alapos domestos illatú sikálásokat vársz tőlem már régóta, én meg mindent csinálok, csak azt nem. Már december óta fárasztalak, de a kuplerájos boszorkányszobám még mindig szinte érintetlen. Pontosabban, több rendezgetés után ma már nem ugyanazokat a tárgyakat nem találom meg benne, mint tavaly ilyenkor.

Ha elmesélem, hogy legalább a parasztbarokk ruhásszekrényemet, amelyet az ükapám készített a nagymamám esküvőjére, sikerült kirámolnom, az vajon némi elégtétellel tölt el téged, Olvasó? Három fekete zsákot nyitottam. Egyikbe azt raktam, amit kidobtam/ elégettem, a másik kettőbe meg a két varrogatós barátnőmnek, ami szép, csak nem akarom már hordani.

A temetésre vett szoknyát, tunikát, a gyászruhának hordott két kisfeketét mind elégettem. A menyecske ruhámat is. És minden olyan holmit, amin valamilyen alkalom lenyomata megtapadhatott.

angyalos

Ma eltörtem a zöld tálat is. Nagyon sok mindent látott a felnőtt életemből az a zöld tál. Valamikor szerettem. Többször is leesett már, de sosem lett semmi baja. Egyszer a belga lecipelte a lépcsőn húsvétkor, tele franciasalátával. A fűben találtuk meg. Üres volt, tisztára volt nyalva.

Több mint húsz éve egy másik házban álltam fölötte, reszeltem a káposztát a konyhában, tudtam, hogy ebédidőre, mire kész az étel, már semmi jókedvem nem lesz. Nézegettem a tál opálos világoszöldjét mégis. Vigasztalt. És minden étel olyan jól mutatott benne.

Ma délután meg kifordult a hűtőszekrényből, ahogy nyitottam az ajtaját, kirepült belőle a főtt hús a konyhakőre, a tál nagy csattanással apró szilánkokra tört, ahogy a fáradt üvegek szoktak.

Hát milyen világ jön mostantól? Abban énnekem már nem kell a vigasz se?

Látod, Olvasó, fogy a múlt, lélegzik a tér. Megígértem, meg is csinálom, ha addig élek is. Amikor a te szemeddel nézem, talán még érteni is kezdek ezt-azt mindabból, ami velem megesik.

régi október

 

Kulcsszavak: kutya, macska, temető, pléd, férj, bodzafa

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés