Olvasó, te szoktál kirándulni? Tudod: dombra fel, dombról le.

Méricskélni, hogy föl tudsz-e mászni egy szinte függőleges kőfalon, ha már eluntad, hogy körbe-körbe kavarj a kitaposott/ lebetonozott utakon?

És amikor jössz lefelé, akkor leugorj vagy learaszolj, vagy másszál csak négykézlábra ereszkedve, és kapaszkodj bele, amibe csak tudsz. Bokorba, gazba, fatörzsbe, kiállíó faágba, akkor is, ha már elszáradt, hátha nem pont most törik el a kezedben.Vagy gatyaféken, mert az sem szégyen végül, ha másképp nem megy.

Na, és ahhoz mit szólsz, ha egyszer csak te vagy az a kirándulóhely? A meredély, a csúcs, a szakadék, a lebetonozott út, a kitaposott ösvény, az áthatolhatatlan bozót. A rövidebb út és a hosszabb. És az az út is, amelyik nem is vezet sehová.

Egy apró lény méricskéli a mellkasodról vagy a felhúzott térdedről letekingetve, hogy leszaladjon vagy leugorjon, vagy hanyatt lehemperedjen rólad az ágyra. Vagy még feljebb kapaszkodjon. Vagy addig nyüszítsen, amíg fölrakod őt, ahova akarja.

Terepasztal vagy. Eleven játszótér,  kalandpark,vicces, kiálló húsdarabokkal, amelyekbe bele is lehet harapni. Búvóhely, csúszda, libegő. Gigászi rongybaba. Egy női Gulliver. Férfi számára sosem leszel ilyen önfeledt móka.

Elképzelem, hogy mostantól puha rögök, füvek, kövek és fák borítanak. Megbotlanak rajtam néha a macskalábak. Meglódul a macskatest, és egyetlen pici karmon lóg a szakadékaim felett,míg kiszabadítom, és ölbekapom.

Mennyi puha kis érintés, ahogy a macskalábak elrugaszkodnak rólam, vagy megérkeznek. A hátamra  titkos jeleket rajzol a farka hegyével. A nyakam gödrébe fekszik, dorombol. A fülemet reszeli a smirglis nyelvével, és rágicsálja  a tűhegyes fogaival. A lehunyt szemhéjamat fel akarja tépni,  mintha vak lennék valamire, ami ott van a szemem előtt, vagy mégis inkább elalszik az arcomon, mert neki ennyi hely is elég, hogy elheverjen.

Frekinek hívják, és amikor megjött, rögtön le kellett neki pakolni az egész konyhakredencet. Evett, aztán rögtön aludni akart, és szemrehányóan sikkantott, hogy zavarom az álmát a szerinte túl hangos hagyma- és káposztaszeleteléssel. És egyáltalán: túl feszültek a mozdulataim, ami szintén zavar egy ilyen kis állatot a nyugalmas szundikálásban. Így nyitott Freki a házban.

A kutyára fújt, és amikor a kutya mégis meg akarta szagolni, jobb melsővel kapott egy akkora sallert, hogy csak néztünk mind a ketten. Frekinek volt valami elképzelése arról, hogy a kutyának őt messzire el kellene kerülnie. De azóta már megrágicsálta a kutya vacsoráját, a belga juhász meg diszkréten félrenézett, hogy ő ezt nem is látja.

A belga juhász megőrizte a méltóságát, és nem engedi, hogy a macska rámásszon, de szól ha Frekit valahonnan le kell szedni, és hagy egy kicsit a vacsorájából, hogy legyen mit csórnia a kismacskának. A fotelben széthagyott ruháimra nem engedi fel a macsekot, mert ő terelőkutya, és szerinte ő pontosan tudja, kinek mit nem szabad.

Ha nagytakarítani nem is, de naponta porszívózni vagyok kénytelen, mert ugye a macska feljár az ágyra. Már majdnem hogy mosogatni is elkezdtem annyi sok idő után, és majdnem hogy elvesztette a ház azt a Csipkerózsika álma jellegét, csakhogy hiába próbálom, nem férek oda a mosogatóhoz. Mert a mosogatónál mindig áll egy nő, térdig érő szűkszoknyában, harisnyában, feltűzött konttyal, csinosan. Ez a nő éppen most kezd új életet. Bizonyára elhagyta a férfit, akiben csalódott. Lemondott a házasságról, a szerelemről, a nő-akinek-van-valakije státuszról, és most szerényebb anyagi helyzetben, de friss energiákkal és reményekkel újra kezdi az életét. Berendezkedik a házban. Legelőször is a konyhában. Elmossa a házasságból mentett poharakat, tányérokat, késeket, villákat, és mindent betesz a helyére a szecessziós kredenc felső polcaira. Lemond a férfiról, a szerelemről, elmenekül mindenből, amiben kislány kora óta hitt, amire készült, és most elfoglalja a teret. Nekem ez annyira fáj. Nem akarom, hogy így legyen. Egyáltalán nem ismerem el, hogy ez lenne az igazság, hogy így kell menekülni, és így kell teret foglalni, és ennek kell történnie az én konyhámban.

Mennyi temérdek nő élt a világon, évszázadokon és évezredeken át, aki arról ábrándozott, hogy otthagyja a férfit, a házasságot, a családot, és egyedül, függetlenül kezdi elölről az életét. Mert különben megfullad vagy ilyesmi. És azt sem bánja, ha már többé nem lesz férfi az életében, annyira fontos neki a menekülés. Sok minden fájhat ebben, de hogy nekem mi fáj ebben olyan mérhetetlenül?

Az, hogy az anyám is elkezdte elölről, és abban az életben és abban a konyhában, amit menekülőként elfoglalt, én már nem voltam benne, csak mint vendég? A gyerek is csak mint vendég, a férfi is csak mint vendég. Állat meg sehogy. Csak tisztaság, mosóporszag, öblítőszag, a redőny résein átszűrődő napfény. Friss őszirózsák a dohányzóasztalon a csináltatott kanapé előtt.  Csak zokniban vagy papucsban szabad bemenni. A parketta lakkozása tíz év után is ragyog, mintha tegnap kenték volna le.

Kérdezem még egyszer: mi ebben az iszonyú? Hogy azt hittem, csak  anyáinknak kell menkülőként konyhákat, szobákat foglalniuk? Csak nekik kellett elölről kezdeniük, lerázva mindenféle szokást és hagyományt. És ha ők elkezdték elölről, akkor az már el van kezdve. És a lányaiknak már nem kell úgy állniuk  este a mosogató fölött, és azon örvendezni, hogy végre egyedül. Hogyha kudarcot is vallottam asszonyként, nem akarok úgy állni ott, mint az anyáink. Nem akarom, hogy a menekülés legyen az életem legnagyobb teljesítménye. Meg az, hogy egyedül is ki tudom fizetni a számláimat. És  ezért menjen el az a nő a konyhámból, a mosogatómtól Mert én nem vagyok ő, akkor sem, ha én is kudarcot vallottam, és sejtelmem sincs, hogyan lehetne még egyszer egy férfi az életemben. De ha elmegy  is az a nő, márpedig elmegy, ha akarom, de akkor még közel sem végeztünk ám, olvasó! Mert akkor meg ott áll egy méregkeverő, egy varázsló, sötét bársonyruhában. A valami mérgeket vagy tiltott szereket mosogat ki éppen a tégelyeiből sietve. Bármit okozott is a kevercseivel, nem bánt meg semmit. Nem hiszi, hogy bármiért bűnhödnie kell. Nem tudja, hogy a bűntetéshez elég annyi, hogy nem jó ember. És attól a nem jó embertől, aki ő maga, nem tud elmenekülni. Így aztán két lábon hordja ki a büntetését, ha úgy vesszük. Ő egy férfi, igen. Nem akarok úgy állni a mosogatónal, ahogy ő áll ott, és nem akarom elfoglalni úgy a teret, ahogy ő foglalná el. Ugye érted, olvasó, hogy mi most a tét? Nem mindegy, ki az, aki belakja a házat, a konyhát, a kredencet.

Úgy tűnik, aprólékos munkával, a semmiből kell felépítenem őt, aki a jóváhagyásommal ott állhat a mosogatónál, leengedheti a szutykait, akár a sajátjai, akár másoktól fogadott be valami koszosat, és aztán legyökerezhet konyhában, szobában, bárhol.

Mire gondol az általam összemozaikolt lény, amikor áll a konyhában, és mosogat? Fényekre gondol és frekvenciákra.Összkapcsolódásoktól hálószerű sűrű térre.

A vendégekre, akiket  majd meghív. Ülnek a gyertyánfa alatt. Mentateát isznak,  jó sütiket esznek. Mindegy, miről beszélnek.

Nagy vendégségek is vannak. Bográcsban halászlé vagy pörkölt.  Vagy grillcuccok.Több tepsi rétes.  A hosszúasztal meg a sörpad. Ott ülnek mind. Fölöttük zengő tömör csöndek. Ünnepélyesen morajló derült egek.Varázslat, amihez mindig több ember kell.

Hogy gondol magára az aprólékosan, a semmiből felépített valaki? Mire gondol, milyen érzés, ha megtelik a kredenc üvegpohárral, tányérral, bögrével,és már rend van, és ő meg ott van egyedül?

Nem azért van egyedül, mert elmenekült.  Nem azért, mert kudarcot vallott. Ha ezek megtörténtek is, a jelent nem határozzák meg.Nem valakihez vagy valamihez képest van egyedül. Nem jobb híján. Csak egyedül-egyedül.  Vanília és citromillatú palástban áll a konyhában. Szűretlen ragyogásban. Ez a ragyogás tölti ki a ház látványra üres tereit. És ebben a ragyogásban egyedül sem hiányos, aki ott áll a mosogatónál.