A hangyuszok  végül mégis csúnyán viselkedtek a konyhaasztalon. Ellepték a dinnyelétől ragacsos tányért és a kávés bögrét, amelynek az aljára odaszáradt némi cukor. Elfetrengtek a dinnye langyos levében, mint a strandolók, bele is aludtak, akárha be lennének rúgva. Azt hittem, végképp kidőltek, és a túl sok cukor tömegesen megölte őket, de mire megint kinéztem a konyhába, elhangyátlanodott a tányér is, a bögre is.

Sajnos mindezek után kivettem egy kis tálka meggyet a fagyasztóból, megcukroztam, fahéjaztam, hogy majd bekeverem görög joghurttal, ha kiengedett. Miből gondoltam, hogy a cukorfüggő banda éppen a szuperegészséges desszertemet hagyja békén?

Mire megint fordultam egyet, fekete volt az üvegtál alja, mintha mákkal vastagon megszórtam volna a meggyet, csakhogy mozgott, vibrált az egész. Ott egy kicsit megreccsent bennem az új barátság a hangyuszokkal.

De az is eszembe jutott, hogy te jó ég, ezek a cukortól kettyentek meg ennyire?! Alkeszek lettek, teljesen kivetkőztek minden hangyaságukból! Milyen szomorú.

Egyszer én is voltam hangya. Csak nem ilyen rossz piás.

Aznap éjjel, amikor leégett a ház, nem ez, a boszorkánykörös, hanem az előző, ahol éltem, azt álmodtam akkor, hogy hangya vagyok, egy hatalmas világos törzsű fán élek, mászkálok fel-alá a társaimmal. Minden más hatalmasabb nálam, ami a világon van, én vagyok egyedül ilyen pontszerűen kicsi, meg a többi dinka, akikkel azt hisszük, mi fújjuk a passzátszelet.

Fújom én persze a passzátszelet most is, csak mégis, most más van.

A passzátszéllel, amit most fújok, régi és új hitek, hiedelmek torzói áramlanak a feledés tájai felé. A belső szoborparkom ripityára ment darabjai. Már jó ideje, hogy a nap huszonnégy órájában ripityázom a belső szobraimat, és szórom a szélbe, hadd vigye.

Micsoda szédülés és csodálat, ha az ember a tudata végtelen tájain szobrokat emel, sokkal hatalmasabbat saját magánál, és csak feltartja az arcát, hogy őrá is essen valami kicsi abból a hatalmas fényből, és öleli a szobrát, amit ő maga hordott össze, és remeg az izgalomtól és a gyönyörűségtől, hogy van mit imádnia, és így nem nyeli el a semmi, mert egy talapzatba kapaszkodhat, és onnan föntről a legjobb helyről őra is esik némi fény.

Szerettem szobrokat emelni, csodálni, imádni, irigyelni, magamnál többre tartani másokat, azt gondolni, hogy másoknak jobb, másoknak könnyebb, mások jobbat érdemelnek… Mások karcolhatatlanul tudják hurcolni a csodálatomat.

De már tudom, hogy ez nem igaz, és így csak megfosztom magam mindattól, amitől nekem is jó lehet az életem, és nem kevés, nem sok, nem kicsi, nem nagy, hanem pont olyan...

Tudok rombolni. És még szerettem is rombolni. De most, amikor amikor a saját belső szoborparkomat eresztem ki a szélbe, már nem a rombolásban hiszek, hanem a letisztított térben. A friss, üres terek, az új szobák ünnepélyes morajlását akarom hallani újra, és ígérem, hogy többé nem hordom tele őket mindenféle kacattal, hogy lépni se, levegőt venni se, gondolkozni, érezni se lehessen. Jobban tisztelem mostantól a teret, mint a saját mindenfélét szerző mohóságomat.

És most kezdem sejteni, mit jelenthet valójában az, hogy takarítás. Nem a nem szeretésben megcsúfult asszonyok dühödt csiszatolása, néma neheztelése  vagy folytonos kiabálása. Hanem, hogy tisztelem a teret. Tisztelem magam, az életmódot, amit választottam. Ami sem a térnek, se az életmódnak nem kell, az nem maradhat a házban. És bennem sem maradhat. Az elmémben, a vérkörömben, a sejtjeimben.

Az igaz, hogy talán több szál köt össze a közösség tudatával, érzelmeivel, tudattalanjával, befedett, kitakart sebeivel mint másokat. Mert  ez a kapcsolat tudatos és életvitelszerű. Szellemi értelemben mosónő vagyok meg takarítónő, mosom, takarítom a kollektív szennyest és szemetet. De ennek is van mértéke.  Én vagyok a mértéke.  Az éngép. Az én-készülék. Az, hogy mit bírokl. Az, hogy mi a közös seb. Mi van a tükörben. Mi van az én  belső teremben. Az én kényes egyensúlyom mitől nem billen még ki. El kell hinnem, hogy nem a magamra rántott hatalmas terhekbe kell belepusztulnom. Nem a mértéktelenségekben kell elvesznem. Nem ilyen véget szánok magamnak legalábbis.

Ijesztő vagyok, ha nem veszem a kezembe azt, amit irányíthatok. Magamtól is félek, és más is félhet tőlem. Főleg, aki szeretni akar, és hozzám akarna hazajönni, vagy csak néha elüldögélni velem a kertben.

De az is ijesztő, ha olyan vagyok, amilyennek lennem kell, ha úgy húzok határokat, ha úgy mondom, hogy ezt nem. Idegen vagyok magamnak, mert az igazi működésem mindentől elüt, amit valaha is láttam másoktól.Sose írt senki regényt, vagy mesét, vagy bármit egy ilyen határhúzó hősről, amilyen én vagyok..

Muszáj volt nagy bajba keverednem, hogy azt érezhessem, hogy az ekkora nagy bajban levésnél már az is jobb, ha mégiscsak olyan vagyok, amilyen vagyok, és nem csak érzem néha, amikor egyedül vagyok, és rémülten elhessegetem, hanem megteszem, megteszem, megteszem, akármi lesz is. És akármit mondanak is a lelkemen élő fantomok.

Látod, Olvasó, erre most kisütött a nap, édesen, hízelegve, olvatagon, ahogy nekem ez már szinte sok a nagy jóságból.

Gyerekkoromban is furcsa voltam, féltek tőlem a felnőttek, megbüntettek, emlékszem rá, a legmélyebbről, hogy aki így ijesztget másokat, az már ha csak levegőt vesz is, büntetnivaló, és eltorzult arccal gyűlölnivaló, megszégyenítenivaló. Ezt is mind bele hamar a ripityába! Hadd vigye a szél, mossa el az eső.

 Nem számít, mit érdemlek, émelyítő napsütést , bálványozást vagy riadalmat, mosolyt, simogatást, vagy semmit a világon. Vagyok, aki vagyok, egyszer legalább egészen úgy cselekszem, és majd utána is lesz valami, ha akkor élek még, vagy nem szaladtam ki a világból félelmemben.

Napokig mondogatom a folytonosan újra meggyújtott gyertyák között. Vagyok aki vagyok. Ha félek is, akkor sem félek. Akkor sem a félelem mondja meg, mit tegyek. Vagyok, aki vagyok. Ha vagyokabb már nem lehetek, akkor majd meglátjuk, mit teszek utána.

A férfiak, akikkel együtt voltam, mielőtt meghaltak, mindig mondtak nekem utolsó szavakat. A férjem azt mondta, én voltam, akinek meg tudta mutatni, hogy valójában milyen.

Sok ember akarja ezt, hogy valakinek megmutathassa magát. Én folyton megmutatom magam, akár látnak, akár nem. Írok, mesélek, beszélek, jelen vagyok. Magamnak akarom megmutatni, milyen vagyok, mi az, amit még nem látott belőlem senki, csak azok , akik rettegtek tőlem, amikor gyerek voltam.

A születésem óta haldoklok folyamatosan. Ez nem vicc. Nem vagyok egészen a testemben. Majdnem meghaltunk mind a ketten Anyukámmal, amikor születtem. Nem ítélem el azért, mert volt olyan pillanat, amikor nem bánta volna, ha nem maradunk meg, vagy leglalább én nem. Sokszor látom magam beszorulva egy szűk hideg lyukba egyedül, nem kapok levegőt, és nincs segítség. Mindenki mérhetetlenül messze van.

Meguntam egyszer, hogy mindig újra ott vagyok beszorulva ébren és álmomban. Amikor végre jól alakulnak dolgok, akkor is. Lementem végül barlangászokkal egy igazi beszorulós barlangba. Ott aztán, ahogy mutatták, beleugrottam a szülősziklába, se kezem, se lábam nem ért le a földre, csak kalimpáltam. Odajött két fiatal lány, a kezemnél fogva óvatosan kihúztak a csupasz sárba.

Se sötét, se hideg nem volt a barlangban, inkább zavarba ejtő óriási cseppkőfalloszok, meg csarnok méretű rózsaszín sisakos kővulvák.

De ezzel még nincs ám minden elintézve!

Tessék, most még édesebben süt a nap, betűz a dolgozószobába, egészen beálltak a sugarak az ajtókeretbe, mintha egy férfi állna ott, aki nem fél, hanem csak nevet a szamárságaimon. Láttam én már nevető férfiakat, sajnos, hogy mindet én temettem el. Nem tréfadolog ez. Szoríts értem, Olvasó.