2020. 04. 18.
Zöld diliház
Takarítónapló/7
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
Zöld diliház

 

Hétfőn kihirdettem Univerzum szerte, Galaxis szerte, a Naprendszerben és a bolygón, a kertemben, a házamban, a szobáimban, hogy csütörtök éjfélig ezen a hatvannégy négyzetméteren és kint, az udvaron, vagyis további háromszáz négyzetméteren, minden tárgy, és akár még növény is, vándoroljon a helyére. Mert utána, aki bújt, aki nem, úgy fogok rendet tenni, mint gyerekkoromban azok a haragos arcú asszonyok, akik folyton hypóztak, sikáltak, csiszatoltak, permanens háborúban álltak emberrel, állattal, növénnyel, tárggyal, idővel és térrel. Úgy harcoltak értünk, a mi ételünkért, tiszta ruhánkért, szép rendes ágyunkért, terített asztalunkért, mint aki ellenünk van. Mindenünk meglesz akkor is, ha beledöglünk!

felhő

A húsvét hozta ezt, hogy átrendeződtek az arányok, az energiák, a hangsúlyok. Eddig szokni kellett a változást, az otthonülést, az elnéptelenedett tereket, a fura nyitvatartást, és hogy kidobhatnak a boltból, ha ennyi meg annyi éves vagyok ennyi meg annyi órakor. De most hirtelen megnőttek a távlatok, hiányos, üres lett a tér.  Szabad a parkett. Szabad a tánc. Be kell lakni a képzelettel. Tervezni kell. Alapozni kell.  Meg kell mozdulni.

Túl kell ezt élni. Túl kell képzelni. Meg kell haladni az új élettel. És el kell kezdeni az új életet, amiről még nem is tudunk szinte semmit. Magunkból kell teremteni, mert semmiféle ismert mintája nincsen. Mégis, már most azt kell élni magunkból, ahogy jön.

ágak

De még itt vannak a múlt törmelékei. Mint ez a négy nagy zöldséges láda vegyes holmikkal. Hónapok óta kerülgetem őket. Egy szál ceruzát vagy egy gemkapcsot sem tudtam kivenni egyikből sem. Megszámlálhatatlan sok papírdoboz és fekete szemeteszsák várakozik még, tele az előző életemmel. És tele tárgyakkal. Sose volt még ennyi holmim az életben.

Sokat költöztem, volt húsz albérletem két városban, és három otthonom, meg a mostani, a negyedik. Annyi holmim volt sokáig, amennyit könnyű volt adminisztrálni. Bármikor összepakolni, és továbbállni vele. És mindig tudtam, mim van, mim nincs, és ami van, az hol van és milyen állapotban.

A normális, működő élethez ennyi cucc, amennyi nekem volt, túl kevés. Folyton lebénultam, mert éppen az nem volt meg, és pont az kellett volna, amit elajándékoztam vagy eladtam azzal, hogy úgysem kell, vagy nem most kell.

De utoljára egy gyűjtögető férfival éltem, aki semmit sem szeretett kidobni, és úgy gondolta, mindenből legalább kettő kell, hogy a zavartalan működés mindig biztosítva legyen.

gyertyánfa

Így aztán most ide-oda hömpölygök a temérdek tárgy között. Annyi cipőm van, mint egy százlábúnak, annyi edényem, mint akinél mindennap lagzi van, és a szerszámokból, amikhez nem nagyon értek, egy egészen komoly műhelyt fel lehetne szerelni, csak át kellene látni az egészet, és minden cuccnak spéci helyet találni egy csupa ajtó-ablak házban.  Még szerencse, hogy húsz év alatt külön iparág szakosodott már erre, hogy zsebkendőnyi helyen raktárkészletnyi ez-az-amaz álljon glédába, katonásan.

A határidő, a csütörtök este az tegnap volt, ma már csiszatolni kéne, hogy beváltsam a fenyegetést, csiszatolnék is, de még milyen dühödten, ha nem ezt írnám most éppen.

Csütörtök estig túl sok mozgás nem volt a házban, de azt sem mondhatnám, hogy semmi nem történt. A világmegállító borzasztó kredenc alsó fiókjából felidézhetetlen módon előkerült egy képeslap, amely a Zöld Tarát ábrázolja. A képet az éjjeli szekrényemre tettem, a tanítók és mesterek területére. De már másnap elkezdett belülről kaparászni, sutyorogni, hogy neki képkeret kell, és föl akar kerülni a falra, mert megszánt, mert együttérez, és látja, hogy húsz év alatt nem tudtam belakni azt a jókora fehér falat az ágyamnál.

A négy mozdíthatatlan zöldségesláda egyikébe váratlanul beletúrtam, előhúztam belőle egy natúr fa képkeretet, és abba kecsesen beleereszkedett Zöld Tara úrnő. Bevertem egy apró szöget a falba az éjjeli szekrény fölött, és így együtt végre elfoglaltuk a húsz éve meztelen falat.

zöld Tara

Azon kaptam magam még csütörtök éjjel, hogy mosogatok!

Bementem a dolgozószobába a reggel ottfelejtett kávésbögréért. Mire az íróasztalhoz értem, eszembe jutott egy novellaötlet. Abban a pillanatban Móricz Zsiga bácsi híres portréja lebucskázott a falról, és beleült a székembe.

Mondom, hogy azért történtek dolgok.

Egy cserép fukszia a konyhaablakba vándorolt. Gyerekkorom kedvenc cserepesvirága volt, a lefedett kerekeskút tetején egy hatalmas cserépben tartottuk, volt vagy hatvan virága is egyszerre.

A kertben a fűnyíró sajnálatosan nem javult meg magától. A szerelő sem jött el érte, aki ígérte, hogy elviszi, megjavítja. De mit számít az, ha egy kicsit hosszabb az a füvecske. Fő, hogy van kert.

zs bácsi

 

A gyertyánfa – a legfőbb madátanya – még csemete korában megjárta Moszkvát. Egy képzőművészeti kiállításon a meseerdő installáció egyik fája volt, onnan került hozzám megőrzésre egy szilvafával és egy galagonyabokorral együtt. De nem jött értük senki. Amikor Emma néni, a mesemondó mesterem meghalt, a szilvafa elpusztult,  a gyertyánt  akkor már muszáj volt végleges helyre ültetni. Szeret ott lenni, ahová ültettem, hatalmasra nőtt, és amíg kitartott az ágaira kötözött madáreleség, tele is volt madárral a fa. Ha kiültem reggelizni vagy ebédelni, jöttek a madarak, és együtt ettünk.  De a madarászok azt mondják, nem szabad őket ilyenkor már etetni,  hadd fogjanak maguknak szúnyoglárvát. Éppen tegnap permetezték a kertet repülőről a kártevők ellen.

Erre mit mondanak az ornitológusok?

Most a gyertyánfa körül  nincs nagy mozgás. Elfogyott a koszt. Hallom a madarak csicsergését  a szomszédos kertekből meg a vízpart felől.

Errefelé ezt hívják úgy, hogy csend. Belebrummog egy-egy autó, felugatnak a kutyák, minden órában elvágtat a vonat a ház előtt. Annyi a csend, hogy egyedül vagyok, és így csak az enyém a kert, az egész zöld ringás galagonyától orgonáig, borostyántól ribizliig.  

főtér

Egyedül az enyém ez a smaragd őrület, ahogy a legképtelebb szögekből az arcomba lendül egy ág, egy rügy, azon a címen, hogy tavasz van.

Az ágálló zöldek a kertben mindennap átrendezik a teret, mindennap máshol és másképp vagyok benne én is. Akkor is, ha csak az ajtó és a kerti bútorok közti utat teszem meg. Ebben a zöld diliházban hogy csiszatoljon az ember?

Majd ha jön rossz idő, elszürkül az ég, esik az eső, elmossa a kertet, az illatokat, a vastag pára megül a füvek és a virágok felett,  kitakarja a kertet, hogy csak a házra tudjak figyelni.

oregano

Régen, tíz éve még volt koriander, citromfű, petrezselyem, lestyán, kapor és oregano a kertben. A lestyán embermagas volt. Úgy lett, hogy lucskoskáposztát főztünk egyszer, raktunk bele csombort is, amit Székelyudvarhelyről hozattunk, és megkérdeztük a székely barátunkat, enne-e velünk. Erre visszakérdezett, hogy aztán ’leostyán’ van-e benne? Nem volt benne, nem is igen lehetett kapni akkoriban errefelé. Mondtuk neki, na megállj, legközelebb jössz, akkora lestyánerdő lesz a kertben, csak machétével tudsz bejönni.

Megtartottuk az ígéretünket, amíg csak győzte krafttal a lestyán. Az oregánó meg a koriander ki is telelt a kertben. A hó alól szedegettük  az ételbe a zöldfűszert. Az oreganó cserjévé nőtte ki magát, elpusztíthatatlannak látszott.

De sok év után egy késő tavaszon rákakilt a kutya, pedig addig minden fűszert kikerült a kertben. Nem is nagyon szerette látható helyen végezni a dolgát.

Ez nem volt jó jel.  Hamarosan le is térdelt szegény bokrocska, pár hét alatt elszáradt, hiába locsolgattuk, tutujgattuk. Eszembe sem jutott azóta oreganót vetni-ültetni,  mégis kihajtott egy jó kupacnyi a tizenkét éves nordman fenyő fedezékében, és meg is nőtt vagy húsz centi magasra.

 Olyan ez, mint egy üzenet, hogy mégiscsak visszatérhetnek azok az idők, amikor tele volt zöldfűszerrel a kert, és még szerencsésnek mondhattam magam,  szaladt velem a szekér, ismertek mindenfelé, kuporgatnom sem kellett, és nem  bujkáltam a boszorkánykör fedezékében jobb napokra várva.

tulipánok

Remélem, Olvasó, nem az újabb egértetemet vártad egész végig, mert az van, hogy több egér már nincs. Se élő, se halott. Se közel se távol. Se rejtett zugban, se úgy, hogy kiszúrja a szemem. Nem mindegy ám ez, ha ismerjük a koreográfiát, amely ugyanaz évezredek óta. Először valami nagyon nincs rendben, és akkor megjelenik a rágcsáló, egér vagy patkány. Ha időben nem bánnak el vele, és nem orvosolják a problémát, jön a betegség, amiképpen én is beteg voltam egész januárban. A rágcsáló nem akkor tűnik el végleg, amikor megmérgezik, hanem, amikor megfejtették, hogy miért jött.

Vagy ha erővel ki tudják mondani, hogy tűnjön el az okkal együtt.

Amikor még élt a férjem, olykor éjszakára kiköltöztem a konyhába olvasni, jegyzetelni. Tudtuk, hogy valami jószág lyukat fúrt a falba, raktunk ki neki mérgezett búzát, és álcázásul kenyeret. Olvastam a lámpafényben, amikor motozást hallottam a mosogató alól. Egy szép fényesszőrű patkány kibújt a deszka mögül, amit a lyuk elé tettünk. Nem ijedtünk meg egymástól, de hamar visszabújt, én még olvastam egy kicsit, aztán eloltottam a lámpát. Félálomban voltam, amikor éreztem, hogy a patkány  megint ott van a deszkánál, és hullámokon át, amelyekkel más állattal is lehet beszélni, belekotor az agyamba, tudni akarja, mi a szándékunk vele. Sajnáltam, és így nem tudtam eltitkolni előle, hogy meg akarjuk ölni a családjával együtt, és nem szívesen látott vendégek nálunk. Ennyi elég volt neki, másnap eltűntek mind.

Csak azt akartam mondani, ha elmegy a rágcsáló, megy a betegség, a járvány, és megy vele az ok is.

mászó


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés