Benyomtam a porszívót, és áttoltam az egész házon. Az ajándékba kapott szőnyegeket még ki sem bontottam, így nem is lehettek útban. Süvítettünk végig a három egybenyíló szobán, mint a rakéta. Szállt a por a szűrt fényben, és búgva elnyelődött, gyönyörűségesen.

Jaj, olvasó, te ezt elhiszed? Ugyan már. Az a porszívó elromlott vagy tíz éve. Egy raktárszerű szobában van hátul, ahol még semmit nem tudtam odébbtenni. Be sem jutottam oda, úgy meg van pakolva a múltammal, és a múltamra ragadt bánattal, daccal és reménytelenséggel.

Csak egy valamit tudtam ott megmozdítani. Egy lila-sárga virágos paplanbélést, az ajtó melletti heverőre halmozott embernyi magas ruhakupac tetején. Anyukámé volt. Ő takarózott vele, ő mosta ki mindig  hűs tisztaságillatúra. Éppen csak megráztam egy kicsit, rögtön kifordult a paplanbélés ráncaiból egy nagyfejű döglött egér. A huszonnegyedik. Nem adtam neki nevet, pedig nagyon is jól emlékszem, mi volt az a fontos dolog, ami éppen akkor történt.

Az, hogy történik, vagy nem történik valami, relatív. Például attól is függ, mit nevezünk valóságnak. Valóság-e az, ahogy a házban és a kertben, meg sem várva a múlt eltakarítását, egyszerre csak megjelent a jövő.

Ennek a jövőnek én most még csak az eszköze vagyok, aki ide-oda hurcolja a tárgyakat. Ő, a jövő akar engem, neki vannak vaskos tervei velem, itt, ebben a házban.

Hajnali háromkor, amikor megnéznék még egy utolsó filmet, vagy kimennék a partra a kutyával, egyszer csak az üveges szekrényből rámripakodnak a kártyakendők:

• – Ne haragudj már, szerinted normális az, hogy a kártyarakáshoz használt kendőket, vagyis minket, a szerelem, házasság és az alkotás, gyerek határán tartasz? Meg hogy összekeversz a bohócos béna kalapjaiddal, a csörgőiddel, sípjaiddal, dobverőiddel, két darab madárgombóccal és a két bagolyálarcoddal?
• – Hát, nem normális  –  ismertem el némi udvarias tűnődés után.
• – Na akkor… hol a mi helyünk? –  oktatnak a kártyakendők.

A napilapos éveimben, miközben folyton írtam, vagy folyton rohantam, néha elcsodálkoztam, hogy egy-egy szék vagy fésű vagy cérnagombolyag miért pont ott van a házban, ahol megtaláltam. aztán már futottam is tovább a dolgomra.Azt lehetne hinni, hogy most viszont minden frissen szekrénybe pakolt holmimról pontosan tudom, hol van, és miért éppen ott. De mégis, valami nagyon vidámparkosat éreztem a gyomromban, amikor megláttam, hogy a jóskártyáim, az összes paklim, mind, a varázstükör alatti polcon rendezkedtek be. Vagyis a hír és hírnév területén. Érzed, Olvasó?  A hír, amely megjön hozzám a kártyalapokon, amikor kérdezek valamit. Hátborzongató megfelelések ezek. Ahogy egymás után bepasszolnak a dolgok a helyükre, és az összes bepasszolás azt mondja:  Hamarosan összeáll valami, ami már nagyon rég nem volt egyben, és innen nincs visszatánc!

A kártyakendők a kártyák mellé kerültek. Az alattuk levő polcon mécsesek, gyertyák, illóolajok, füstölők. A legalsó polcon gyertyatartók, gyertyapoharak, mécsestálkák, illatlámpák. Készülődés valamire, ami így, ennyire tudatosan, és ilyen léptékben még sosem volt ebben a házban. A kalapok, az álarcok, a kesztyűbábok is megindulnak, és a meseoltár alatti polcokra kéredzkednek. Sóhajt a dob, kinyújtózik a sok ágú thaiföldi csörgő. Saját helyük lett a hangszereknek is.

A madárgombócokat másnap reggel felkötöztem a gyertyánfára. Ez a fa még csemete korában megjárta Moszkvát. Egy képzőművészeti kiállításon a Meseerdő című installáció egyik fája volt. Amikor hazakerült, valaki rám bízta megőrzésre, amíg el tudja vinni a testvérének. De nem jött érte, és  a gyertyánfa nálam maradt egy galagonyabokorral és egy szilvafával együtt. A szilvafa elpusztult, amikor Emma néni, a mesemondó mesterem meghalt, de a gyertyánfa végleges helyet kapott, emelet magasra nőtt, madarak fészkelnek rajta, és már éppen lakmároznak a gombócokból.  Egy ismeretlen vörös macska figyeli őket a szomszédos elárvult disznóól tetejéről.

Na, de a valóságról akartam még valamit mesélni, meg arról, ami aznap történt, amikor a nagyfejű döglött egér kiesett az Anyukám kökörcsinmintás paplanbéléséből. Tudod, Olvasó, engem kiskoromban ribancnak neveltek. Már háromévesen az enyém volt az összes felnőtt férfi, mindet az ujjam köré csavartam, és az egyik már négy éves koromban megkérte a kezemet. De már háromévesen is az ősellensége lettem az összes tisztességes asszonynak, akik bent csiszatoltak a házban, míg a férjük hátul a kertben vagy a szerszámos kamrában tett-vett, vagy éppen elment a kocsmába.De engem a férfiak mindig magukkal vittek, nekik segítettem ládát szögelni, meszet oltani, kapálni, mentem velük meccsre, kocsmába, állatvásárra, bárhova.

Én gyönyörködtem bennük, amikor félmeztelenül ástak a kertben, és csorgott róluk az izzadság, megfeszültek az izmaik a barna fénylő bőr alatt, és tényleg olyanok lettek mind, mint a görög istenek.Én voltam velük, amikor vigasztalni kellett őket, és szükség volt valakire, aki elhiszi nekik, hogy teljesen ártatlanok a családi veszekedésekben, és csak az asszonyok a rosszak, igazságtalanok, amit onnan is lehet tudni, hogy csúnyán néznek, gorombán beszélnek, és a házat, az otthonunkat, a saját birodalmuknak tekintik, ahova, mi, piszkos disznók, be sem mehetünk mindig. Mert persze így, hogy örökké a férfiakkal voltam, az asszonyok hamar azt mondták, áruló vagyok, egy kis ribanc vagyok, egy követ fújok a férfi-szörnyekkel, és dehogy is avattak be abba, hogy kell birtokba venni a házat. Hogy kell elfoglalni a konyhát és a szobákat és minden köbcentit, bútorokkal, csiszatolással, rendezkedéssel,  nehezteléstől súlyos csöndekkel, láthatatlan erővel, amelytől sűrű, nehéz odabent a levegő, és hamar mehetnékje lesz annak, aki nincs oda úgy igazán beengedve.

Felnőtt koromban lett lakásom, lettek házaim, de egyiket sem tudtam elfoglalni asszonymódra. Gyűlöltem is ezt az asszonymódra foglalást. Gyűlöltem majd az összes rendszagot, tisztaságszagot, hyposzagot, különféle levegőillatosítók szagát, a peremetezőszerek szagát, és az összes olyan szagot és rendet, az erőszakkal hajtogatott éleket, az összeerőltetett holmikat, az ész nélkül pakolásokat, és mindent, mindent, amiről úgy gondoltam, hogy ellenem rakták, ellenem csiszatolták, meg az imádott férfiak: apám, nagyapám, nagybátyám meg szomszéd építészfiú ellen. Vagy növények és apró állatok ellen.

Legyen inkább akkor a káosz: benzinszag, olajszag, állatszag, izzadt férfiszag, keserű gyomszag, kiömlött sör, cigarettafüst, sárdarabok a szőnyegen. Mert a káoszba be tudok burkolózni, oda nem jön utánam senki sem, és a káoszból tudok olyat varázsolni, amit a rendből képtelenség, különösen, amikor szépen kell ülni, és semmihez se szabad nyúlni.  

Nem ment az a kurva takarítás, mert felnőttként sem akartam megválni a káosztól. Rend. Fennálló világrend. Meg mindenféle rend. Prokrusztész ágya. Az is rend.A lebetonozott udvar. Az is rend. Aktahegyek,  kitöltött, aláírt papírok, amelyek ölnek, életeket döntenek romba. Nem akarok pusztítóbbnál pusztítóbb, fullasztóbbnál fullasztóbb rám kényszerített rendeket, akármi is legyen az ára. De persze így sem maradhatnak a dolgok, hogy én egyre csak kapaszkodom a káoszba. Ám éppen akkor, amikor a döglött egér kihullott az Anyukám kökörcsines paplanbéléséből történt végre valami káoszfronton.

Történik valami, vagy sem, mint már mondtam, azon is múlik, mit nevezünk valóságnak. Van, amit valóságnak ismerünk el az emberi kapcsolatainkban. De ezen a valóságon messze túl, mondhatni egy másik térben, egy másik dimenzóban, lehetséges, hogy van másik közös történetünk, ahol egészen más történik két vagy több ember között. Láthatatlan szálakon kapcsolódunk össze egymással, és a láthatatlan szálak végén láthatatlanul történik meg az a valami, ami, meglehet sokkal fontosabb, mint a mindenki számára látható és értelmezhető történetünk.

Álmodtam is ezt, meg nem is, az álom és az ébrenlét határán éjszaka volt, és egy nagy fullasztó-ijesztő mocsarat láttam. A mocsárból kiemelkedett három fej. Három nő volt. Kiabáltak valamit, dühösnek látszottak. Nem értettem mit, mert egyszerre beszéltek, és közben egyre a régi asszonyok rikácsolásolását hallottam a fejemben, azokét, akik kisribanc koromban nem akartak beengedni a birodalmukba, amely valójában a közös otthonunk volt.Az álom és az ébren

lét határán tudtam, hogy valamikor az életében mindenkinek el kell jutnia a mocsárvilágba.Hát jól van, közelebb mentem. A nők nyomban eltűntek. Embermagas vízinövények vettek körül a víz felől, a lábam alatt langyos sár.

Nem volt  ijesztő a saját mocsaram. Inkább vízparti föveny volt, mint igazi mocsár. Cipősdoboz nagyságú fehér kavicsok álltak ki a homokból és apró tengeri állatok, pókok, rákok, kígyófélék laktak benne. Egyszerre ott termett egy férfi, ismertem őt az éber világomban. Félrehajtotta a vizet, mint egy drapériát, és előlépett. Otthonosan mozgott a mocsárban.  Először is azt tanácsolta, a legnagyobb fehér kavicsot cipeljem haza. Biztos nehéz lesz, de akkor is.Utána a hóna alól előhúzott egy kócos olajzöld üstökű facsemetét, és azt mondta:

• – Gyere, ültessünk el téged.

Meg hogy ne csodálkozzak rajta, mert nem csak Nap-férfiak vannak, hanem Hold-férfiak is, mint amilyen ő.

Nagyon szép erős, bojtos gyökerem volt. Lyukat fúrtunk a sárba, és elültettünk engem a mocsaramban.  Hosszú karcsú törzsem volt,  átnyúlt a fönti rendezett világba, föl, a házak fölé, a tornyok fölé, a felhők fölé. A lombkoronám valahol ott  rejtőzött.

Békességet érzek azóta, hogy ez megtörtént. Mégis igazam lett: nem muszáj megválnom a káosztól, sőt még le is kell horgonyoznom magam benne. De rend nélkül sem kell élnem ezentúl. És nem kell kijátszanom őket egymás ellen. Megférnek bennem a maguk helyén.

Most már kedves Olvasó, nincs mitől féljünk. Nem is úgy lesz ez, hogy nagy izzadságos munkával elbontom a boszorkánykört, aztán kerülgetem itt a kupacokba rakott darabjait, míg elviszik végre a konténeresek, hanem egy szép napon arra ébredünk, hogy már nincs is ott a helyén, hanem elbomlott, fölszáradt, megszűnt, törlődött, felszámolták, akárcsak a te karanténodat.