2020. 03. 12.
Vitorlás
Takarítónapló/4
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Vitorlás

                                   

 

Ne gondold, Olvasó, hogy nekem nincs még elegem az egerekből. Egyfolytában elegem van belőlük, de mégsem a fürdőszobai egér – más néven: Alvezér (huszonegyedik) –  volt az utolsó hulla ezen a télen, hanem a huszonkettedik!

Az egérkirálynő!

Az egerek által megszállt kredencből még a harcok idején a használaton kívüli  rózsás sparheltra kimentett, elmosott, fertőtlenített, zöldséges műanyag ládába pakolt, műanyag zsákba bezsákolt edények közt találtam meg az utolsó dögöt. Ott, ahová – azt hittem – be sem férkőzhetett Legalábbis nem volt hozzá se pofája, se mersze.

Az egyik műanyag ládában egy hosszában eldőlt gyertyatartó pohárkában hanyatt, összerendezett végtagokkal feküdt a testes egérkirálynő, akár Hófehérke az üvegkoporsóban. Mivel tavasziasra fordult az idő a fűtetlen konyhában, a fagyott egértetem kiengedett, és nagytüskéjű szürke penészprémet növesztett a feje köré. A pohárkoporsó falán opálosodó pára is fokozta a halotti pompát.

Poharastól hajítottam ki a szemétbe az egérkirálynőt, az összes tányérral, pohárral, késsel, villával és fakanállal együtt, amihez csak hozzáérhetett.

Aznap, amikor az utolsó egértetemet megtaláltam, megint történt valami fontos dolog. Nem emlékszem, mi volt az. Hónapokon át vártam, hogy megtörténjen végre. Hirtelen bekövetkezett, de nem maradt idő örülni,  azonnal és ijesztően megváltozott minden.

Szélcsendes délutánok peregtek ki a szívemből. Boldog zugaim, kapszuláim  keserves időben. Hátranéztem, és nem találtam többé a hozzájuk visszavezető utat a múltamba.

Bezárult egy kapu

Elaludtam a vonaton Nagymaros és Vác között, és azt álmodtam, hogy megharapott a szomszéd új kutyája.  Fekete-fehér foltos jószág volt, rövidszőrű,  pittbull keverékféle. Nem féltem tőle, sok ilyesmi kutyával vagyok jóban. Odatartottam a kezem a szája elé, hogy megszagoljon, és utána megsimogathassam.  De odakapott. Éreztem ahogy a fogzománca nedvesen csúszik a kézfejemen, mielőtt a ráharapott a csuklómra.

– Engem nem szoktak megharapni a kutyák. –  próbált a helyzet fölé emelkedni az álmon kívüli énem.

Csakhogy ott ágált, és integetett egy alak az álom még nyitott alagútjában, és erősködött, hogy de igen, ez a kutya engem megharapott, ne felejtsem el, és ne is úgy gondoljak rá, hogy csak álmodtam.

Még aznap influenzás lettem, és pár nap megszakítással  feküdtem egész januárban.

Eleinte fújt a szél. Éjjel-nappal zörgette a megvetemedett ablakszárnyat, átsüvített a réseken. Nedves szíjaival, ónos esővel, hideg páráival csapkodta az arcomat, ha kimentem fáért a kapu alá, vagy a leveleimért a postaládához.

Az első három nap olyan gyenge voltam, ki sem jutottam a házból. Átjárta a csontjaimat  a hideg.  De olyanféle hideg, aminek a télhez semmi köze.

Régi és titokzatos csontrágó hideg. Elhagyatott, betemetett barlangok földmélyi termeiből, vöröses-szürkés szabálytalan kőoszlopok és boltívek közül tört föl, onnan indázott be a mostani világba. Énhozzám is.

Megjött ez a hideg. Belémköltözött azoknak a végső vigasztalansága, akik lekerültek a barlangokba, és odalent is haltak meg. A szemükkel láttam az oszlopokat, a földalatti világot, a zsigereikkel borzongtam. Bennem torpantak meg a gondolataik, amelyeket már nem gondoltak végig, mert úgy tudták, hogy a csontrágó hideg termeiből  senki sem jut ki élve.

 Dideregtem, rémeket láttam, majd kiköptem a tüdőmet, úgy köhögtem,  de még felülni sem nagyon tudtam az ágyban. És semmit nem haladt a nyomorult takarítás!

A tüdőm. Valami olyan baktériumtörzzsel vagy vírustörzzsel bútoroztam össze, amivel korábban nem voltunk egymásnak bemutatva. Alig kellett volna bedobnom a gyeplőt a lovak közé, és egy kicsikét szándékosan is lépni a romlásom felé, máris tüdőgyulladás, kórház… ki tudja egy ilyennek hol van azután a vége.  

 

Az első  három napon ott álltam magam fölött, és figyeltem, míg csak az a belső szál, vagy út vagy mi, el nem kanyarodott bennem a veszélyzónától jó messzire.

angyalos

Onnantól ha, ha lassan is, de jobban lettem.  Mindennap egy kicsit jobban. Egy hét után már molyoltam fejben is, pár nap múlva a molyoltam a konyhában, meg a nagy szobában. Egy-két órát tettem-vetttem naponta. Amennyit bírtam. Leginkább arra gyúrtam, zúgó, széttombitált fejjel, hogy a házat a nyomasztó  mélyponti helyeitől eloldjam. Ahogy magamat is el akartam oldozni  a saját külső-belső mocsaram fenekéről.

A legmélyebb, legnyomasztóbb nehézkedési pontoknak azokat ítéltem a házban, ahol az egérharcok és -kimúlások után még mindig súlyosan és vastagon megült az egérszar.

Kidobtam, elégettem bútort, edényt, bármit, amit csak kidobhattam, és ami éghetett, de mégis akadtak sarkok és hajlatok, amelyeket csak fertőtlenítővel, gumikesztyűvel, kínai hosszúnyelű kefével és literszám locsolt Domestossal közelíthettem meg. A kredenc legbelső sarkait, a mosogató alatti szekrény legbelsőbb sarkait, a szerszámos fiókot és az összes sarkait egy álló hétig sikáltam, fertőtlenítettem, kiszárítottam, és aztán még palo santoval többször megfüstöltem, hogy a láthatatlan energialenyomatoktól is megszabaduljak, és visszavegyem a nyugalmam meg a ház folyamatai fölötti irányítást.

 

Világosra, fénylőre, vakítóra sikáltam a sarkokat, sose voltak ilyenek abban a régi fénykoromban, amikor felújítottam a házat.Néztem ezt a nagy világosságot, és már hiába próbáltam felidézni,  mit akart mondani nekem ez több hónapon át tartó egérinvázió. Bezárult egy kapu bennem, és nem tudtam többé sorba rakni a múlt képeit, hogy történetté álljanak össze. Csak  hidegebb-melegebb érzések maradtak, felhőszerűen, és a felhő közepén egy-egy szó vagy jelzős szerkezet.

Azelőtt minden adatra, fordulatra, hangsúlyra emlékeztem, és ha kedvem tartotta, korlátlanul újra és újra bejárhattam a múlt tereit, ott is felejthettem magam.  Most, ha valaminek vége, nyomban rácsukódik a kapu, és az elmémben többé nem tudok visszatérni  oda. Lehet az, hogy másokkal is ez történik? Ilyenek leszünk ezután. Láthatatlan kezek csapkodják  mögöttünk az ajtókat, és hajtanak előre, a folytonos jelenbe.

  

 A mélyponti helyek megszűnése után egyszerre olyan lett a ház, mintha elindulhatna úgy, a fényes, jótékony, tavaszi széllel akár egy tengerjáró vitorlás, és elvihetne bárhová, ahová csak akarom. Csodálatos kincsszerző, világhódító, felüdítő kalandokra. Az ilyen napfényes délelőttökön, amikor azt lehet hinni, hamarosan nekivághatok a világnak a vitorlásomon, megszólal a telefon. Régi barátok biztatgatnak, hogy ne féljek, biztosan lesz munkám, csak induljak el.

lépcső

Tíz év mélydepresszió után hinni abban, hogy munkahely lehet jó. Munkának lehet értelme, haszna, mások és a magam számára. Fizet eleget, meghagytja a szabadságomat. Emberhez méltó.

 

A munka és én. A munka és apám,anyám. Ők aztán sajátos módját választották a rebelliónak a szocializmus idején!  Jó szakemberek voltak, keményen és lelkiismeretesen dolgoztak, amikor senki nem dolgozott úgy.

A szocializmusban nem lehetett jól hozzáállni a munkához. Ha rosszul dolgozol,  nem becsülöd magad, ha jól dolgozol, nekik dolgozol, vagyis magad ellen, és lúzer vagy.  Ha jól dolgozol, őket szolgálod, és magad ellen vagy. Ha lázadozol, és kirúgnak. Fölösleges, sőt kártékony leszel, elszigetelődsz, mindenki elkerül, és megint csak magad ellen vagy.

Ha a szoci időkben beálltál arra, hogy magad ellen vagy, azon nem segített a rendszerváltás. Akkor te még most is olyan vagy. És a kapitalizmusban is lehetsz saját magad és mindenki más fizetett szargyártó ellensége. Előbb betegszel meg, vagy bele is halsz,  minthogy észrevennéd. De ha mégis túléled,  menthetetlenül rád virrad a nap, amikor már szemernyit sem számít a munka szellemi és lelki oldala. Nem szempont a társadalmi és egyéni hasznosság. Ennél fogva mindenki fel- és lecserélhető.  Mindenkit fel és le is cserélnek, és így mindenki ott felesleges és kártékony, ahol éppen van. Miért akarnék én ebben önként, dalolva részt venni?  Vagy akad majd egy sziget, egy olyan munkahely, ahol minden normálisan van, és engem rögtön oda is vesznek? Vagy legalább egy olyan, ahol át lehet vészelni pár évet nyomorítatlanul?

Nem feszítem még ki a vitorlákat, és még nem gyógyulok meg.  Befékezek utoljára. A nagy szobában a sárga komód  elborzasztó, több emeletnyi kuplerája, amelyet évek óta halmozok és kerülgetek, pont erre való, hogy elakasszon bármilyen nem kívánatos folyamatot.

Emlékszem is már, mielőtt rám zárult a boszorkánykör, meg akartam állítani magam körül a világot, mert valamit nem tudtam elkezdeni vagy befejezni, vagy nem tudtam rácsatlakozni, csak kapálózni, üresben járni, mint egy idióta.

De legközelebb akkor indul el, amikor én akarom.  Majd amikor kirámolom a sárga kredencet.

 

Előző részek:

1, https://performance-dock.prae.hu/9995-a-boszorkanykor-szakszeru-elbontasa-1/?fbclid=IwAR1cOdz2S-SEKCHKvCnFhI_4TKivNNk36VFztKdkklyJfWIYYKh7QTgz3Js

2. https://performance-dock.prae.hu/blog.php?seo=10007-egerek-a-boszorkanykor-szakszeru-elbontasa-2%2F&fbclid=IwAR0yq9ownQtb0IqzuVgjbOURgminY-1ou_WQFV9fjgqGghwRt65qx2tiH1E

3.https://performance-dock.prae.hu/blog.php?seo=10049-horror-kislany-a-boszorkanykor-szakszeru-elbontasa-3%2F&fbclid=IwAR0CqUjxw0dciaV6hyuABpwYUIPMYB0BDxCcXnA3RvZQCarfCXi_nGUHkZw

 

 


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés